Október 21-én ünnepeljük Krúdy Gyula születésnapját. Gondoltuk, egy kis irodalmat csempészve a 18. kerületi mindennapokba, megemlékezünk róla is. És, hogy mit kell tudni az íróról, és milyen könyeket ajánlunk tőle? Íme.
KRÚDY GYULA (Nyíregyháza, 1878. október 21. – Bp., 1933. május 12.): író, hírlapíró.
Iskoláit Nyíregyházán, Szatmárnémetiben és Podolinban végezte. 1895-ben a Debreceni Ellenőr munkatársa lett, majd átszerződött Nagyváradra. A millenniumi kiállítás megnyitására Budapestre utazott, itt kialakította egyéni életformáját; fő támaszpontjai a bohémvilág találkozó- és mulatóhelyei voltak. Ebben a világban teremtődött meg az a sajátosan „krúdys” légkör, amely írásművészetének lényeges alkotó elemét, eredeti hangulatát adta. Kétszer nősült, de sohasem tudott megállapodott családi életet élni. Találóan nevezték magányos lovagnak: különös, büszke, tartózkodó volt. Nélkülözésekkel indult pályáján; termékeny munkásság és páratlan sikerek után eladósodva fejezte be életútját. Hivatalos elismerésben ritkán volt része; távol tartotta magát minden irodalmi csoportosulástól. 1914-ben beválasztották a Petőfi Társaságba, 1930-ban Baumgarten-díjat kapott. Első novellája 15 éves korában jelent meg, 17 évesen egy vidéki hetilap főmunkatársa; írásait rendszeresen közölték országos napilapok, folyóiratok.
A századfordulóig tartó pályaszakaszának legértékesebb írásaiban főként Jókai, Mikszáth és Reviczky hatására a romantika útját követte. A század utolsó éveiben a polgári-városi irodalom felé közelített. A nyírségi dzsentrikúriák zárt világában olyan sajátos tárgyat fedezett föl, amely korlátlan lehetőségeket kínált részint a dzsentri lezüllésének kritikus-ironikus ábrázolására, részint a „régi szép idők” szinte mesterségesen fönntartott maradványainak lírai-nosztalgikus elbúcsúztatására.
1908–10 táján lassú erjedés indult művészetében; ez témaválasztásában, stílusának átformálódásában egyaránt megfigyelhető. A témakör először a középkori szepességi történetekkel, majd a századvégi Pest hangulatának megidézésével (pl. Régi szélkakasok között, 1909) bővült, és a Martinovics-regénnyel (A magyar jakobinusok, 1910) a történelmi tárgyválasztás irányában is kiterjeszkedett. A „krúdys” stílusjegyek különösen az impresszionista hangulatfestésben és jellemformálásban mutatkoztak meg. Hőseit mindinkább a saját képmására formálta. Így jutott el legjellegzetesebb alteregójának, Szindbádnak megteremtéséig: a képzelet szárnyán olyan tájakra vetődik és vezérli az olvasót, amelyekre irodalmunkban előtte és utána senki sem jutott el (Szindbád ifjúsága, 1911; Szindbád utazásai, 1912).
Az igazi közönségsikert (egyúttal korábbi műveinek utólagos fölfedezését) azonban csak A vörös postakocsi (1914) hozta meg; ez mindmáig legnépszerűbb műve. Ebben a vallomást és a századforduló Pestjének világát egyesítette. A forradalmak idején közírói szerepet is vállalt, és Móricz Zsigmonddal és Gárdonyi Gézával elvállalta a Néplap szerkesztését. Az 1920-as években írásművészete sajátos, egyéni realizmus irányába fejlődött. A húszas évek derekától művészetében erős, új hajtás fejlődött: az álom és valóság határán mozgó ábrázolást közvetlenebb, világosabban realista színezetű hang váltotta föl, amely a mindennapi események rendkívül részletező föltárásában nyilvánult meg (Boldogult úrfikoromban, 1930; Az élet álom, 1931).
Kedvenc műveink tőle, amit ajánljunk nektek:
Szindbád, Szindbád utazásai, Aranyidő, A vörös postakocsi, Ady Endre éjszakái, Boldogult úrifkoromban, Álmoskönyv