Csukás István: Ülj ide mellém
Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet?
Leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem,
de most szeretem az utat,
mely hozzád vezetett.
Elfüstöltem ötven nyarat
Elfüstöltem ötven nyarat,
ötven hósipkával lefödtem,
egyre több, ami kívül maradt,
egyre több van már mögöttem,
röstellem, de sehogy sem akaródzik
bennem a lélek megöregedni,
vígan viszket és vígan vakaródzik,
indulna mindent újrakezdeni –
„No, te lélek! – így intem óva –
légy bár büszke és szabad,
röpködni a madár dolga,
miránk szájat a semmi tátogat,
komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
mint a köhögős őszi reggelek,
lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
Isten lehelete sem lesz elég,
hogy még egyszer újra felmelegítsen,
hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
e mindent elrontó savanyú dohogással,
röpülj vígan és légy halhatatlan,
s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”
