136 éve született Kosztolányi Dezső, egészen pontosan március 29-én. A héten ezért – folytatva irodalmi sorozatunkat – Kosztolányi verseket posztolunk, hogy bár egyelőre kávéházak nélkül, de belecsempésszünk a hétköznapokba egy kis irodalmi kávéházak hangulatot. 🙂
Kosztolányi Dezső:
Párbeszéd magammal
És sokszor megfogom a kezedet,
Akárcsak egy idegenét,
És sokszor a szemedbe meredek
És a szemed egy kút, hideg, setét
És mély.
És sokszor látlak ágyadon,
Ha átkarol a fájdalom,
S mégis márványhideg az arcom,
S mikor te alszol, én nem alszom.
És sokszor átkarollak csendesen,
Szivdobbanásaid busan lesem
És mig a tündérek körüldalolnak,
Én megsiratlak, mint egy rég-halottat.
Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
Játékaid, poros emlékeid
És kérdelek, nem integetsz nekik?
Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
És elrabolják sűrű hajadat
És gőgösen előrehajtanak?
Sokszor meg mintha koporsó szorítna,
Hűvös szemfedő takar el
És jól tudom ez az a fej,
Amelyre rájő a halotti sipka.
És mégis itt vagy. S most szólok veled,
Fogom kezedet és olyan meleg.
Mondd hogy lehet, hogy lázadozva végre
Lebuksz a ravatal vak szőnyegére?
És bús leszel, szomorú s halovány
Az éjszaka fekete vánkosán?
Ó hogy lehet, hogyan lehet?
S hogy egyszer lehunyod a szemedet
S örökre úgy maradsz.
Nem értelek.