„Kisiskolás koromban sajnos nem volt lehetőségem közelről megismerkedni a különféle sportágakkal: a baranya megyei kis faluban, ahonnan jövök, maximum sportkör volt az iskolában, ahol labdajátékokat játszottunk heti egyszer. Kiskamaszként duci lány voltam, és kövér tinédzser lett belőlem, ezt pedig nem csupán a géneknek köszönhettem. Mindezzel akkor szembesültem, amikor gimnazista koromban serdülőkori pattanások miatt bőrgyógyászhoz mentem anyukámmal. A doktornő megvizsgálta a bőröm, és észrevette a striákat a hasamon; felhívta anyukám figyelmét, hogy menjünk el egy endokrinológushoz (mert ugyebár ez nem normális dolog). Jópár vizsgálaton átestem, és kerek perec közölték: ha nem fogyok le, cukorbeteg lehetek.
A szüleim támogatásával teljes életmódváltás következett: az étrendem átalakult, sokat mozogtam, rengeteget bicikliztem. 86 kg-ról indultam, csak úgy olvadt le rólam a felesleg, egy nyár alatt 30 kg-tól sikerült megszabadulni – ez hatalmas élmény volt. Jól esett a sok dicséret, majd szépen, lassan az M-es ruhákat az S, az XS-es darabok váltották. Közben még 10 kiló lement, és átestem a ló túloldalára azzal kapcsolatban, amit a tükörben láttam, és hogy mi volt a valóság. A családom és a körülöttem élők hiába próbálták felhívni figyelmem, hogy baj lesz; senki és semmi nem hatott rám, csak az érzés vezérelt.”
Judit hormonháztartása teljesen felborult, az ekkor kialakuló menstruációs problémái a következő éveit is végig kísérték. A lány életében kemény időszak következett.
„A 46 kg-os anorexiás testem imádtam, de utáltam, amit a tükörben és a mérlegen látok. Szerettem érezni, hogy bök a csípőcsontom, a combjaim nem érnek össze. Egysíkúan étkeztem,-hiába nem hizlalót, de ugyanazokat, így azokhoz hozzászokott a testem. Nagyon kis mennyiségeket ettem, amit a szervezetem elraktározott, az emésztésem teljesen lelassult. Aztán jött a bulímia – bármit megettem és utána kihánytam. Képes voltam falni titokban; akkor nem figyeltem arra, hogy egészséges e vagy sem, mindent tömtem befelé. Beteg voltam. Ezt addig csináltam, amíg otthon fel nem tűnt. Ekkor a családom kérdőre vont.”
Innentől úgy tűnt, helyreállt a rend, és bár Judit elkezdett rengeteget edzeni, folyamatosan diétázott, de úgy érezte, nem néz ki jól. Egy idő után kis híján komolyan visszaesett, ám a körülötte lévők ismét ott voltak, és segítettek.
Judit ma már a férje támogatásával edz, aki mindenben segíti őt.
„Rá kellett ébrednem, hogy a különböző fogyókúrás módszerek, diéták az egyoldalú táplálkozás semmire nem jók, mert ha a „kúra” után nem úgy táplálkozol, ugyanúgy visszajönnek a kilók. Csakis teljes életmódváltással lehet szinten tartani akármit is – és mindez fejben dől el. Ki kell tapasztalni, hogy kinek, mi a jó, kinek mi válik be.”
Judit számára az egészséges étkezés és a szénhidrátcsökkentett ételek fogyasztása válik be, mellette pedig a mozgás: a gyerekek előtt a futás mellett edzőteremben edzett és TRX-ezett, most a kicsikkel egyelőre a futás a biztos pont. Ezt tudja könnyebben beiktatni a mindennapjaiba, és ez az, ami igazi energiát ad számára.
„A futás szabadságot, testi, lelki feltöltődést, célt ad nekem. Sok sportot kipróbáltam már életem során, de a futás az egyetlen, ahol a gondolataimat össze tudom szedni, tervezek fejben és szabadon megyek előre, egyik lábam a másik után. Célom a futással jelenleg az, hogy testileg formálódjak; időben és távban egyaránt fejlődjek. Szeretnék ismét félmaratonokat futni, nagy álmom pedig a maraton.”
Judit szerint nagyon fontos, hogy a sport a gyerekek mellett is része maradjon az életünknek, így egyértelmű volt, hogy ehhez a babakocsis futás a legkézenfekvőbb megoldás.
„Ha többen megyünk, akkor futás közben kibeszéljük magunkból, ami épp a szívünket nyomja. Ha anyukák megyünk, futóbabakocsival, akkor tudunk egymásnak tanácsot, segítséget adni. Vagy épp megnyugtatni egymást, hogy „ne aggódj, az enyém is ilyen! Csatlakozni egyébként lehet hozzánk: a BabaFutamban mindenkit szívesen látunk!
Úgy gondolom, nem egyszerű a testi változásokat lelkileg feldolgozni, főleg, ha mondjuk a szülések után a felszedett kilók nehezen mennek le. De mindannyian tudjuk, ez ezzel jár. Nem csupán a testem formálása a cél: amikor futok, lelkileg is helyreállok. Nyugodtabb leszek tőle. Pedagógusként látom azt, hogy a gyerekekre milyen hatással volt az, hogy én futottam. Remélem, hogy a jó példa a gyermekeimre is átragad. Tisztában vagyok azzal is, hogy sokszor nagyon nehéz elindulni. Aki anyaként vagy szülőként fut, az tudja ezt igazán. Az ember életében vannak könnyebb, nehezebb, feszített tempójú és lazább időszakok, de a futást kötetlenebbül be tudod építeni az életedbe, mint amikor szülő vagy. Ilyenkor már a gyermek az első! Előfordul, hogy el sem jutsz futni egy héten, de az is, hogy akár négyszer is sikerül. Mondják, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja… Na, ezt kisgyerek mellett azért cáfolnám…
A babakocsis futás más világ. Szuper dolog, hiszen mozogsz és a gyermekeddel vagy. Nekünk mindez azért jött szóba, mert szerettem volna folytatni a futást és úgy gondoltam, hogy Marcinak úgyis levegőzni kell, akkor igazából neki mindegy, hogy sétálunk vagy futunk. Hála Istennek, meg is szerette. Viszont a babakocsis futás sok tényezőből tevődik össze. Hogy aludtunk éjszaka? Mennyit? Fogzik? Nyűgös? Jó kedve van? Evett? Éhes? Álmos? Mennyi idős a gyerkőc? Mekkora a táv? Milyen az idő? Milyen napszakban megyünk? Milyen a terep? Kell -e pelust cserélni közben? Ketten mentek vagy többen? De ha elindulok és végigcsinálom, teljesen más érzéssel állok mindenhez. Feszültséglevezető, nyugtató hatása is van – minden kisgyermekes szülőnek ajánlani tudom! Épp ezért hatalmas elismerés számomra, hogy megválasztottak RUNFree Futónagykövetnek. Szívügyem, hogy a futásaim által, a RUNFree-t népszerűsítve tudjunk segíteni a beteg kicsiken, rászoruló családokon. Ezeknek a virtuális futásoknak az a célja, hogy felhívjuk a figyelmet olyan sokakt érintő problémákra, amikről keveset hallani. A RunFree nem egy futóverseny, hanem egy hely, ahol célt adhatsz a futásaidnak!”