Lázár Ervin 85 – A meseíró, aki a gyerekektől tanulta a legtöbbet
Nyolcvanöt évvel ezelőtt született Lázár Ervin, aki komolyan vette a meseírást, történeteit sokszor a gyerekei inspirálták, a nyelvvel pedig játszott és varázsolt egyszerre. A mesevilág iránti vonzódását az alsórácegrespusztai gyerekkorból hozta, kedvencei között pedig még idős korában is a népmeséket emlegette. A nagy meseíró alakját egykori interjúi révén és az Arcanum segítségével idézzük fel.
Van a mesevilágban egy erdő, ami úgy kerek, hogy négyszögletű. Ebben a világban él Mikkamakka és Vacskamati (meg persze Dömdödöm), szomszédaik között található szegény Dzsoni és Árnika, és természetesen ott van még Berzsián is, a költő, aki utálta a rosszkedvet, és a versnemírást tartotta a legpocsékabb munkának.
85 éve született Lázár Ervin (1936-2006), a huszadik századi magyar gyerekirodalom szárnyaló fantáziájú írója, aki tanárként végzett, a pályáját újságíróként kezdte, legnagyobb sikereit viszont vitán felül meseíróként aratta. 1996-ban kapta meg a Kossuth-díjat, és egy akkor készült Kurír-interjúban elevenítette fel a kezdeteket, azt, hogy valójában hogyan is fordult annak idején a mesék felé:
„Ifjúkorom nagy részét a Tolna megyei alsórácegresi pusztán töltöttem, ott, a tanyavilágban a gazdasági cselédek, földhöz ragadt kis parasztok között
évszázados hagyománya volt a mesemondásnak.
Szüleim és nagyszüleim is ezekkel a valódi népmesékkel neveltek és altattak el esténként. Felcseperedve Tamási Áron és Tömörkény István írásai voltak a kedvenc olvasmányaim, egyetemi éveimben pedig főkent Gorkij és Faulkner műveit forgattam.”
Ugyanebben az interjúban Lázár Ervin elmondta, hogy sosem szerette az Andersen- és Grimm-féle műmeséket, saját munkáit inkább a magyar népmesék, népmondák sugallták. Beszélt arról is, hogy első olvasói és kritikusai pedig nem mások voltak, mind a gyerekei: „Kiváltképp középső lányom, Fruzsina, aki már négy-öt éves korában a társszerzőm volt, sok történet ötletadója, kitervelője, módosítója”.
1993-ban, a Köztársaság című lapnak is arról beszélt, hogy belső késztetésből fordult a gyerekirodalom felé, és bár elkönyvelték gyerekírónak, neki viszont – ahogy fogalmazott – fogalma sem volt, hogy ez vagy az a műve éppenséggel gyerekeknek szól-e vagy sem: „Tőlem változhat a világ, én csak ugyanazokat a dolgokat tudom megírni”. Első meséje A molnár fia zsák búzája volt, amelyet – egy 1996-os Magyar Nemzet-interjú szerint – huszonévesen írt, és „alaposan érződik rajta a népmesék hatása”. Ebben a beszélgetésben is felemlegette a gyerekkorát, Alsórácegrespusztát, ahol nagy mesélések folytak, ezeknek a meséknek pedig a fele igaz volt, a másik fele a képzelet szüleménye: „A világ onnan nézve óriási idegenségnek tűnt, csak a mi kis közösségünkben éreztük otthon magunkat, ami akár Négyszögletű Kerek Erdőnek is nevezhető, mely oly varázslatos volt, hogy igazából nem is létezhet, csak a negyedik dimenzióban”.
Beszélt az írásról is, és aláhúzta, hogy az író nem bízhat csak az ihletben, hiszen az írás szorgalom függvénye is. Ugyanakkor azt is mondta, hogy a jó meséhez nélkülözhetetlen az „érintés”, utóbbit viszont nem szabad misztifikálni: „Az érintés könnyebben jön, ha az ember derűs hangulatú, ha jó az önmagához és a világhoz való viszonya.
A jó meséhez tehát a lélek derűje szükségeltetik”.
Lázár Ervin nem tett különbséget a gyerekeknek és a felnőtt olvasóknak szánt művei között. 1980-ban a Színház című folyóiratnak is azt mondta, hogy soha nem gondol arra, hogy éppen gyerekeknek vagy felnőtteknek ír-e: „Nem foglalkozom meseelmélettel. De az ember szeret játszani, és játékossággal közelít meg sok dolgot az életben. A gyerekek fantáziája pedig egyenesen óriási. A gyerek tanulja a világot, és amikor életében először lát meg valamit, azt egészen biztosan másképp észleli, mint ahogy akkor fogja látni, amikor már tudja, mi az, és a különleges dolgokat már nem veszi észre benne, mert már megszokta. És a nyelvvel is így bánik, ezért születnek csodálatos nyelvi bakugrások. Tulajdonképpen az a titka az egésznek, hogy akik gyerekdarabokat, jó gyerekdarabokat írnak, azok a legteljesebb mértékben kihasználják a gyerek fantáziáját, és a játék nemcsak a színpadon folyik, hanem a gyerek fantáziájában is”.
Lázár is játszott és varázsolt a nyelvvel, tobzódott a nyelvi leleményekben és a leleményes nevekben, amelyek egy részét szintén a gyerekeknek köszönhette: interjúiban például többször elmondta, hogy Mikkamakka neve az unokaöccsének köszönhető, aki nem tudta kimondani azt, hogy Miska macska. A Magyar Nemzetnek (1996) ezt nyilatkozta: „Vannak nevek, amelyeket népmesékből vettem át, például Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl egy afrikai népmese hőse.
Sokszor elmondtam már, hogy a gyerekektől tanultam a legtöbbet.”
Hiába azonban a gazdag fantázia, maga Lázár realistának tartotta a meséit; ahogy fogalmazott: számára a képzelet és a gondolatvilág jelentette a legnagyobb realizmust, és történetei a valóságban szerzett tapasztalatok alapján álltak össze: „Itt van például Bruckner Szigfrid, a kiszuperált cirkuszi oroszlán, akit öregsége miatt kirúgnak az állásából – nem tudnánk erre számtalan példát hozni a valóságban? Vagy itt van például Ló Szerafin, a kék paripa, akit színe miatt senki sem fogad be. Tiszta realizmus, nem?”
(könyvesmagazin.hu)