40 éve hunyt el egyik kedvenc magyar költőnk, Pilinszky János. Pilinszky a Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, úgynevezett „újholdas” nemzedékének tagja volt Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt. Ha keveset vagy egyáltalán nem éltél a 20. században, akkor is nagyon ajánljuk, hogy olvass Pilinszkyt! A kerületben utoljára 6 éve volt Pilinszky est a PIK-ben – mi nagyon bírnánk, ha szerveznének még egy ahhoz hasonló estét! 🙂
Fogadjátok szeretettel néhány versét, melyet a kedvenceink közül válogattunk nektek.
Egy szenvedély margójára
A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
A vers, amin századszori olvasásra is képesek vagyunk sírni.
Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Életfogytiglan
Az ágy közös.
A párna nem.
Átváltozás
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.