A Netflix The One: A tökéletes pár című legújabb krimi-thrillere egy végtelenül érdekes tematikára épül: DNS alapon mindenki rátalálhat a nagy őre, ha akar. Valljuk be, mi azért inkább abban hiszünk, hogy az 50-es vilin, vagy a Bókay-kertben botlunk bele a nagyő-be, azért érdekes az a teória is, hogy kódolva van bennünk, és előre predesztinálva az, hogy végül ki mellett kötünk ki. Megnéztük a sorozatot, íme egy szerintünk kiválóan megírt kritika a legújabb Netflix-alkotásról.
John Marrs 2017-ben megjelent regényéből az a brit Howard Overman készített sorozatot a Netflixnek, akitől korábban a Misfits, a War of the Worlds és a Future Man című alkotásokat láthattuk. Legújabb rendezésében is megvan a hollywoodi eresztés mellett üdítően emberinek és igazinak ható európai nyersesség, még úgy is, hogy a darab a sci-fi irányába is elmozdul.
A megkapó tónus és a realistább karakterek azonban két olyan tematikának ágyaznak meg, amelyek mindegyike megérne egy-egy önálló sorozatot. Ezzel pedig a The One nem éri el a teljes potenciálját.
A kritika az első 4 rész alapján készült.
Az adaptáció középpontjában egy világmegváltó biológiai és technológiai felfedezés áll, amit két kutató fejlesztett ki nem teljesen legálisan. A The One nevű világcég DNS-alapon megtalálja a hozzád illő tökéletes párt; feltéve, hogy ők is regisztráltak már a rendszerbe. A hogyant hamar letudja a sorozat, ráadásul nézői szempontból mérve nem is zavaróan. A nagyobb kérdés itt a hogyan tovább. A több idősíkban és több főbb karakterrel játszódó alkotás megannyi oldalról áll bele a nagy ő ilyetén való megválasztásába.
Mi van akkor, ha a kiválasztott párod a világ másik végén él, már házas, esetleg kómában fekszik?
Hogyan is hat a meglévő kapcsolatokra az, ha tudod, hogy van valaki más ‘odakint’, aki jobban illik hozzád? És mi van, ha a dolog azon része zavar, hogy a párodhoz illik valaki jobban? Sőt, ha valakinek kidob a rendszer egy ismeretlent, az automatikusan csökkenti meglévő kapcsolatában a szerelem értékét és erejét?
Forrás: Netflix
Ezek tényleg borzasztóan érdekes kérdések, a sorozat pedig okosan és átgondoltan tárja ezeket elénk. Szinte minden felmerülő szcenárióra látunk egy példát, a döntéseket azonban ítélkezés nélkül a szereplőkre, ezzel pedig a nézőkre hagyja a darab. A szerelem komplexitása erős táptalajt nyújt a The One drámai oldalához, a jobbára szimpatikus figurák és a reális emberi kapcsolatok pedig felnőnek ehhez.
Ahogy a korrekt képi világ, a tisztességes színészi játék és a párhuzamosan futó történetszálak is mind-mind megállják a helyüket. Ha nem is bontakozik ki előttünk a streaming legújabb bomba sikere, a pártalálás ilyetén való jövőképének izgalmas tálalása mindenképpen érdekes társadalmi vetületekkel él.
Amíg azonban a sorozat ezen oldala valami teljesen újat hoz az asztalra, addig a gyilkossági nyomozás szála már sokkal kommerszebb szintre süllyed.
Egy mostanra teljesen átlagossá váló formuláról beszélünk ugyanis. A múlt darabjait csepegtetve kapja a néző, hogy a teljes kép csak a legvégső pillanatokban álljon össze. És hiába egészen frappáns olykor a céget vezető Rebecca (Hannah Ware) és a nyomozást vivő Kate (Zoë Tapper) macska-egér játéka, ez a vonal önmagában nem emelné ki az alkotást a tömérdek társa közül.
Noha a sorozat így is élvezetes, elgondolkodtató és leköti az ember figyelmét, az első félidőt látva erősebb lehetett volna a The One, ha a két központi szálból kiválaszt egyet. A DNS alapú pártalálás és biztosított szerelem tematikája egyértelműen megérdemelne egy önálló szériát, hiszen az alkotás legjobb elemei is ehhez kötődnek. De akár a beleszőtt bűnügy is simán megállná a helyét a mostani műfaji szórásban. Még úgy is, hogy nem kiemelkedően egyedi vagy kreatív a megvalósítás. A kettő együtt azonban legyengíti egymást. Egyik sem tud kiteljesedni igazán a másik miatt.
Lehet persze, hogy a folytatás felé közeledve még jobban egybefonódik majd a két szál és eltűnik a minőség rovására menő disszonancia. Én kitartok, hogy lássam, merre is fut ki a történet a 8. rész befejeztével.
(filmtekercs.hu)