Vona Gábor: öt megjegyzés a Jakab Péter-ügy margójára

Néhány hónapja már megmondtam, megírtam, hogy apokaliptikus pornókampány jön. Ha valaki azonban arra számít, hogy ebben az írásban majd a Jobbik elnöke körül folyó magánéleti karaktergyilkosság részleteibe bonyolódom, a botrány szaftos és kínos pillanatait fogom elemezni, nagyot téved, és nyugodtan szörfözzön tovább. Súlyos véleményem van, amit mindjárt el is mondok, de a bulvár nem az én műfajom.

Madártávlatból és szélesebb értelemben szeretném megnézni, mi is zajlik pontosan, milyen következmények várhatók, de a távolságtartásom egyáltalán nem jelenti, hogy szenvtelen nézője lennék az eseményeknek. Erre az elfogult távolságtartásra több okom is van. Egyrészt az utódomról van szó, akivel ugyan nagyon másképp képzeltük el a Jobbik jövőjét, de ettől még az egykori pártom vezetőjét darálják le éppen nagy nyilvánosság előtt. Másrészt pontosan tudom, milyen átélni politikusként, férjként, apaként, emberként, amikor a sajtó kibelez. Harmadrészt azzal is tisztában vagyok, mi marad meg ebből néhány év múlva. Végül elég sokat gondolkodtam azon, hogy amin velem együtt már néhányan átmentek, és most éppen Jakab van soron, végül hová vezet. Jöjjön ezért öt megjegyzés az ügy margójára.

1. A törzsi képmutatás

Az ilyen típusú, a magánélet legintimebb szöveteibe hatoló ügyekkel kapcsolatban tökéletesen kirajzolódik, hogy a társadalmi buborékok létezése mennyire patológiás hatású a gondolkodásunkra. Érdemes az egészet összevetni a Szájer-üggyel, mert bár a kettő között nagyon sok eltérés van, és az alma meg a körte esete áll fenn, de a politikai közösségek reakciója kifejezetten beszédes. Az ellenzéki buborék szerint el a kezekkel Jakab Pétertől, de Szájer azért lehetett téma, mert ott előkerült a drog. (Mondja ezt az az összefogás, amelynek jelentős része a droghasználat kriminalizálása ellen küzd, és a könnyűdrogok legalizálása mellett érvel.) A kormánypárti buborék szerint el a kezekkel Szájer Józseftől, Jakab pedig azért legitim ügy, mert ott meg az ingatlantrükközés gyanúja merült fel. (Mondja ezt az a politikai közösség, amelynek vezető alakjai a Várban béreltek áron alul ingatlanokat, csak hogy a legszoftosabb pimaszságot említsük.) Nos, jól látható a koherens érvelés hiánya és az, hogy a törzsi hovatartozás hogyan írja felül a józan észt. Ami a másik oldalon történik, mindig ördögi, még akkor is, ha nem az, ami pedig a mi oldalunkon van, csak angyali lehet, még akkor is, ha nem az. Íme, az ember, pláne, ha magyar. És itt nem egy marginális társadalmi jelenségről beszélünk, hanem az ország szinte egészét eluraló pszichés zavarról. Két elvszerű lehetőség volna. Az egyik, amit a felszínen mindenki ismételget jelentőségteljes arccal, persze csak akkor, ha az ő alsóneműjében babrál a sajtó: „El a kezekkel a magánélet szentségétől!” Ha azonban a rivális tökeit szorongatják (vagy mutogatják), akkor rendben van, hiszen a sajtó csak teszi a dolgát, egy politikusnak ezt tűrnie kell. Ha valóban komolyan gondolnánk a privát szféra tiszteletben tartását, Szájer kapcsán csak a drogról beszélnénk, Jakab kapcsán pedig csak az ingatlanokról, mert hogy egyébként kivel és mit csinálnak, nem ránk tartozik.

De akkor az is tegyük hozzá: mindkét oldalon, nem csak ott, nálunk is. Ebben az esetben az embereknek joguk volna tudni, hogy egy közéleti szereplő melyik testrészével kinek melyik testrészét buherálja. És akkor minden ilyen eset kapcsán meg lehetne spórolni a fenti morális latolgatásokat. Persze ezt már senki sem szeretné, mert ha magunkba nézünk, mindannyian tudjuk, mit tettünk tavaly nyáron… Ezért marad a törzsi logika, a bármi áron való eltaposás, az álszent képmutatás az emberek felé, ha meg mi vagyunk lencsevégen, az „üss vagy fuss” ősi parancsa.

2. A sajtó megkísértése

Van tehát egy politikai elit, amelynek tagjairól rendre kiderül, hogy ugyanolyan gyarló és esendő főemlősök, mint azok, akik szavaznak rájuk; meg van egy társadalom, amely leküzdhetetlen kíváncsiságot érez a tévében oly magabiztos politikusok gyengeségei iránt, és kéjes örömmel nézi végig, ahogy ezek a félistenek összetöpörödnek. De mindebből csak akkor születik meg a közéleti bulvármocsok, ha a keresletet és a kínálatot összeköti valaki. Ezt a hálátlan szerepet vállalja fel hálásan a sajtó. Különösen, ha a másik oldalon lehet kilőni valakit. Persze nincs is annál kellemetlenebb, amikor a saját táborunkból van valaki terítéken. Akkor ugyanis azt kell elmagyarázni a kedves olvasónak, hogy az ilyen ügyekkel mi nem foglalkozunk, kivétel akkor, ha nem rólunk van szó… Persze legyünk megértőek a sajtó munkatársaival és működésével, hiszen őket a nézettség és az olvasottság tartja fenn, és ha ilyet lehet produkálni, márpedig az altesti témákkal lehet, akkor nehéz nem megnyomni a zöld gombot. Különösen, ha valamelyik versenytárs már megnyomta. Ha valaki durvább dolgot ír, nekünk még mocskosabbat kell. Aki kimarad, lemarad. A sajtó tehát nem tesz mást, mint enged a kísértésnek, hiszen valaki úgyis fog, ezért az jár a legjobban, aki elsőnek és a legdurvábban enged. Íme, a bulvársajtó játékelmélete. Egyébként láttam én már rettenthetetlen és bevállalós újságírót összeomlani, amikor ő került oda, ahová korábban ő helyezett másokat: a célkeresztbe. És ez nem az ő gyengesége volt. Az ilyenben mindenki összeomlik, még ha nem is látjuk.

3. A lelki-erkölcsi megsemmisülés

A magánélettel való támadás célja az elindítója részéről valójában nem a politikai tönkretétel. Ez csupán járulékos következmény. Az igazi cél a lelki-erkölcsi megsemmisítés. A politikai bukásból talpra lehet állni, az utóbbiból szinte egyáltalán nem. Csak nagyon kevesen képesek hosszú időn keresztül elviselni azt a jeges, gyomortáji szorítást, amit akkor érez az ember, ha űzött és tehetetlen vaddá válik, akinek a széles közvélemény előtti hajtása egyszerre végtelenül megalázó, elkerülhetetlen és pusztító. Amikor a drága jó tömeg popcornnal a kézben nézi a vergődésedet. Én, ahogy mondtam, éreztem már ilyet, és valószínűleg ezt éli át most Jakab Péter is. Borzasztó érzés. És nem is igazán saját magunk, hanem a környezetünkben élők miatt. Mert valójában ők kerülnek a legméltatlanabb helyzetbe, és a sajtó vagy a politikai ellenfelek részéről nincs is annál gusztustalanabb, amikor még itt sem képesek megállni.

Ahogy Márki-Zay Péternek a kormányfő fia elleni, teljesen felesleges és keresztényinek egyáltalán nem nevezhető kiszólásakor sem írta ki a „Je suis Orbán Gáspár” feliratot egyetlen összefogás-tag sem a Facebook-oldalára. (Sőt néhányan még azt is megmagyarázták, miért volt ez nagyon jó lépés.) Fontos, hogy mindenki tisztában legyen vele: okkal vagy ok nélkül bárki szorulhat a karaktergyilkosság malomkerekei közé. Még a molnár is. És ha ilyenkor arra számít, majd jön valaki, és leállítja a gépezetet, súlyosan téved. A kerék forogni fog tovább, a nézők, mint a keselyűk, csak gyűlnek, gyűlnek, a lelki integritása pedig porrá zúzatik.

4. Az igazságszolgáltatás délibábja

Ebben a keserű helyzetben általában egy kapaszkodó marad, és ebbe helyezi az érintett minden maradék emberségét: majd idővel a bíróság igazságot szolgáltat neki. Jakab Péter is ezt teszi. Ez azonban csalóka délibáb. Nem is azért, mert a bíróság nem mondhatná ki idővel, hogy jogtalanul érte támadás, hanem azért, mert ezt olyan későn teszi meg, hogy akkor az már senkit sem érdekel, és semmit sem számít. Az ellenem folyó karaktergyilkos hadjárat nagyjából 2016–2018 között volt csúcsra járatva. Azóta jó pár év eltelt, nem is tudom pontosan, hány pert nyertem, de az ügyeim egy része még mindig nincs lezárva. Ugyan kit fog érdekelni mondjuk 2024-ben, ha jogerős döntés születik arról, hogy nem kaptam Simicska Lajostól luxus Audit, nem találkoztam soha életemben Terry Blackkel, és nem vagyok muszlim terroristasejt? Senkit. Még mínuszos hírnek is sovány lesz. Ellenben mindez 2018 tavaszán hetekig a címlapokon lehetett, és sokakat érdekelt. Lehet persze mondani, hogy nem kevés pénzt kap az ember a kártérítésekből, és ez igaz is. Az a néhány tízmillió forint, amit időközben összepereskedtem, számomra tényleg nagy pénz. De mi az egy kormányváltás vagy -maradás tétjéhez mérten? Amikor ezermilliárdok sorsa dől el?

A karaktergyilkos kampányok költsége és kockázata túlságosan kicsi ahhoz, amekkora nyereséget hoznak. És amíg így van, amíg nincs elrettentő erő, amíg a hazugsággyár a politikának haszon, a társadalomnak meg szórakozás, addig így is marad. Szegény bíróság meg néhány év múlva egy kis borravalóval elmormol egy „sorry”-t.

5. A kontraszelekcióba fulladó ország

Talán vannak néhányan úgy a fentiekkel, hogy aki kiáll a sarokra, ne csodálkozzon, ha elviszik. Ebben is van igazság. Lehet, hogy tényleg szembesíteni kell magunkat a könyörtelen valósággal: aki politikusnak megy, számítson arra, hogy löncshússá darálják. (A parizert most nem éreztem jó képnek.)

Mert érdemes azon egy-két percet ellamentálni, hogy mindazok után, amin nálunk egy politikusnak át kell mennie, ki a fene fog a fiatal tehetségek közül erre a pályára lépni? Jelzem, senki. Szerintem a magyar közélet jelenleg egy kontraszelekciós spirálba került. Egyre gyengébb színvonal, egyre gyengébb képességű szereplőkkel. Ez pedig közép- és hosszú távon senkinek sem jó, még azoknak sem, akik a karaktergyilkosságokat megrendelik. A jövő Széchenyi Istvánja, Kossuth Lajosa vagy Deák Ference igenis létezik, most ott ül valamelyik gimiben vagy egyetemen, és éppen egy borzasztó Bors-cikk után dönt úgy, talán inkább a céges világban vagy a tudományos életben épít karriert. A helyükre pedig „Tökmag Jankók lesnek”…

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője, a Jobbik korábbi elnöke.

index.hu