Alföldi: Isten, ha van, néha nagyon szégyelli magát, hogy mi mindent mondanak a nevében

• Alföldi Róbert magyar évadot tartott a színházban: valamennyi idei rendezése hazai közegben játszódik, a Centrál Színházban látható magyartenger például szinte katalógust ad a konfliktusainkról.
• Pedig Alföldi azt mondja, neki mostanra fogyott az ereje és a hite, ami az ország jelenlegi helyzetét illeti, „lemerült a közéleti akkumulátora”.
• Hogyan írná le legpontosabban a jelenlegi viszonyát a hazájához? Megitták-e a kávét Rátóti Zoltánnal? Tüntetett volna-e annak idején a kémiatanáráért? És vállalna-e egy pszichedelikus utazást? Ezekről kérdeztük interjúnkban a rendezőt.

Két év után élhettünk ismét szabadabban idén. Mi volt a legjobb, amit újra megtehetett?

Nekem ez a két év tett nagyon jót. Az elmúlt harminc évem úgy telt, hogy amikor kiléptem a lakásom ajtaján, onnantól én már dolgoztam. Abban a nyugalomban, ami most megteremtődött körülöttem, valahogy összecsúsztam magammal. Ez semmi misztikusat nem jelent, nem lettek nagy felismeréseim, egyszerűen csak fedésbe kerültem magammal, és elhagytam vagy elfogadtam sok addigi felesleges, zavaró tényezőt. Tehát az én nagy élményem nem az újrakezdés volt, hanem hogy ebben a belső harmóniában tudtam újraindítani az életemet. Mondjuk, a múlt héten volt pár nap, amikor megijedtem, hogy úristen, elvesztettem – de szerencsére még mindig kitart.

Újra fest is, és a képeit nézve feltűnt egy visszatérő motívum: magányos alak macskával, magányos alak a tengerparton, magányos alak zöld táskával.

Egyemberes alak.

Ez a kérdés: ez még az elmúlt időszak lelkiállapotának a lenyomata?

Biztos, hogy nem az elmúlt időszak lelkiállapota. Az viszont, hogy az ember mitől magányos vagy hogy magányos-e egyáltalán, szerintem nem a nyilvánosságra tartozik. De az én szakmám eleve olyan, hogy mindig minimum két emberrel vagyunk együtt. A délelőtti próbán ötvennel voltam együtt, a ma esti előadáson négyszázzal, a holnapin hatszázzal leszek. Ez persze egyáltalán nem baj, csak néha jólesik az is, ha éppen senki nincs körülöttem. Festés közben egy ember sem néz vagy hallgat engem, és ez jólesik. Amellett, hogy viszonylag sokat foglalkozom képzőművészettel, ez számomra csak egy játék, az alkotói energiáim és az exhibicionizmusom lassan negyven éve rendesen ki van elégítve.

Rendezőként magyar évadot tartott: mind a három bemutatója kortárs magyar szerző műve és magyar közegben is játszódik. Bodó Viktor ezzel szemben nemrég éppen arról beszélt nekünk, hogy a jelenlegi társadalmi és morális válság miatt inkább elemeli az előadásait a valóságtól, az ön rendezései pedig mintha egyre konkrétabbak lennének. Miért?

Ezen eddig nem gondolkodtam, vagyis nincs mögötte tudatos szándék. De érdekes, mert tíz-tizenöt éven keresztül csakis klasszikusokat rendeztem, Shakespeare-t, Csehovot, Schillert, görögöket, franciákat, és a Shopping and Fuckingon kívül sokáig nem is foglalkoztam kortárssal. Amikor ezekkel az anyagokkal, Székely Csaba Mária országával, Bíró Bence magyartengerével és Varsányi Anna Az eprésző kislányával találkoztam, nagyon ismerősnek és közelinek éreztem a világukat, mert annyira profán módon beszéltek arról, amiben élünk. Márpedig, és ezt nagyon fontosnak tartom, a saját szintjén minden néző megtalálja bennük ezt a felismerést és közös élményt.

A Centrál Színház kisszínpadán látható magyartengerszinte katalógust ad a konfliktusainkról: átlagos középosztálybeli család, és egyik oldalon buzizás, cigányozás és brüsszelezés, a másikon örökbefogadás- és coming out-dilemma. Önt mi fogta meg a darabban?

Lenyűgözött, ahogyan ez a harminc év körüli fiatalember a társadalmi viszonyainkat látja. A magyar színjátszás hagyományosan szemérmes abban, hogyan lehet vagy kellene a valóságról beszélni: transzformálni kell és elemelni. Engem is gyakran ér az a kritika, hogy túlságosan pacekban fogalmazok. Szerintem viszont minél inkább zűrzavaros a közegünk, a tiszta fogalmazás vagy akár a konkrétság annál fontosabb. Ez az előadás nem mismásol, sőt még harsányabbá teszi a problémák felmutatását, például azt, hogyan gyűlöljük egymást nagyon változatos okokból.

„Szétbasszátok a reményt” – üvölti a nemzeti érzelmű történelemtanár az előadás egy pontján, ironikusan utalva a többek közt az Alföldi-rendezések ellenpontozására megfogalmazott remény színházára. Pedig itt a történet végére a családtagok kiordítozzák és kiisszák magukból a sérelmeiket. Van számukra remény?

Többek közt pont emiatt szeretem ezt az előadást. Mert igaz, hogy felsoroljuk benne az összes abszurditást és a saját zavarunkból adódó agressziót, ez a darab mégis nagyon szépen beszél a szeretetről. A konfliktusok ellenére vagy annak ellenére, hogy a másik úgy viselkedik, ami akár felháborító is lehet, akkor is, ez a zsigeri, a családi kötelék jelentette, nem választható szeretet mégis ott van köztük végig. És lehet, hogy ordítozva oldják fel a konfliktusaikat, de a magyar társadalom mára ott tart, hogy annak is örülni kell, ha a családtagok egyáltalán ordítva kommunikálnak egymással. Tehát lehet itt szemérmeskedni, de egy ideje már ebben az őrületben élünk, aminek a valósága sokkal durvább annál, mint amit mi megmutatunk. A magyartenger mindemellett nagyon szépen beszél a hazaszeretetről is, mert azt állítja, hogy

minden szarság ellenére mégis itt élünk, mert ez az otthonunk, sőt ez a hazánk.

Ön hogyan tudná legpontosabban leírni a jelenlegi viszonyát a hazájához?

A legpontosabban úgy, hogy nem tudom.

Mégis. Keserűség, düh, szorongás – mi van önben?

Düh nincs bennem. Az utolsó választáskor, mikor a miniszterelnök beszélni kezdett, kikapcsoltam a televíziót. És magamban is kikapcsoltam. Nekem, azt hiszem, mostanra fogyott el az erőm és a hitem, és baromira elfogyott a lelkesedésem is. Addig pofáztam és addig figyeltem, míg lemerült a közéleti akkumulátorom. De nem akarom, hogy ilyen sötét hangulatú legyen ez az interjú, mert azért történnek jó dolgok is.

Az RTL+-on indított Főszerepben című sorozatában például 24 idősebb magyar színésszel folytat kifejezetten kellemes hangulatú beszélgetéseket. Pedig a névsorban találunk néhány nevet, akikkel a világnézetük finoman szólva sem fedi egymást. Mi volt önnek a sorozat tanulsága?

Az, hogy kiderült, hogy lehet egymással normálisan beszélgetni. Még ha az úgynevezett világnézetünk olyan messze is van, mint Makó és Jeruzsálem, de az, hogy én tisztellek téged, és te tisztelsz engem, alapvetés volt.

Úgy azért könnyebb, hogy politikáról egy szó nem esett.

Ez igaz, szakmáról és színházról beszélgettünk.

A sorozat például rögtön Eperjes Károllyal indult. Ez már a hídépítés?

Itt nem hidat építeni kell, csak beszélni egymással. Amit, mondom még egyszer, akkor is lehet, ha a másikkal semmiben nem értünk egyet. Egyáltalán nem kell közös nevezőre jutnunk. Miért kéne? De az állati fontos, hogy legyünk kíváncsiak egymásra, szerintem ez a kommunikáció nullpontja. És ez szűnt meg mostanra totálisan Magyarországon: más politikai oldalhoz tartozó embereket nem látunk beszélgetni, legfeljebb egymást lealázni, lehányni.

Rátótival megitták a kávét?

Nem. Pedig szerintem teljesen rendben volt a válaszlevele, amiben javasolta, hogy kávézzunk. Azután fel is hívtam őt, megbeszéltünk egy találkozót, amit lemondott azzal, hogy ír majd egy új dátumot. De nem jelentkezett azóta.

Tavasszal egy Holdról is látszó választási győzelem született. Az ellenzéki szavazatszámlálók beszámolóit olvasva másnap magyarok tömegei csodálkoztak rá a kistelepüléseken tapasztalt valóságra, és az értelmiséget is rendre az a vád éri, hogy a fővárosi Pozsonyi vagy Bartók Béla útról nem látják, az ország fele hogyan él. Dunapatajon született budapestiként hogyan gondolkodik a város–vidék ellentét forszírozásáról?

Először is a miniszterelnöknek teljesen igaza volt: a győzelem valóban a Holdról is látszott. És a csalódottság is. Hivatkozhatunk átrajzolt választási körzetekre és a többire, de a kormányzópárt 12 év után rekordmennyiségű szavazatot kapott. Ami a kérdést illeti, az én karrieremnek szerintem fontos összetevője a „kvázi” paraszti vér, az, hogy vidéken nőttem fel. Hogy mit gondolok a munkához való hozzáállásról vagy a tisztességről, azt nagyban meghatározzák a falusi gyökereim.

A dolgos, becsületes paraszti világ a népmesékből?

Rendben, én nem dolgoztam földeken. Pontosabban anyám egy alkalommal vitt ki a földre, kettőt kapáltam, akkor levágtam a kapát, és azt mondtam, soha többé nem csinálom. Nem is erőltették. Magam körül viszont azt láttam, hogy ha valami nem volt rendesen befejezve, végigcsinálva, annak nagyon komoly negatív következményei lettek. És láttam azt is, hogy a szellemileg visszamaradott, „falu bolondja” Julcsa bárkihez bemehetett, mindenki szeretettel fogadta. A részeg ember sose fagyott meg az árokparton, mert valaki mindig hazavitte. Amikor az anyámnak nem volt teje, a szomszéd Kontráék a kisborjújuk elől vették el, és adták nekünk. A falusi létben, minden fájdalmas zártságával együtt, volt az emberek közt szolidaritás. Azt nem tudom, hogy ez ma is így van-e, bár tartok attól, hogy a mesterségesen gerjesztett félelem valamennyire ezt is kiölte.

Van még kapcsolata ezzel a közeggel?

Nem nagyon. De nem is kell, hogy legyen; nagyon más világ. A nevelőapámmal, aki mezőgazdasági vállalkozó volt, nehezen tudtam bármiről is beszélgetni, miközben mindent elkövetett, hogy sikerüljön az életem. Nem is vagyok ilyen szempontból mérvadó, mert a híres Alföldi Robinak még a furcsa gondolatait is elnézték a faluban. Ami számomra inkább érthetetlen most, az az, hogy a vidéki Magyarországon a Fidesz-szavazó és a nem Fidesz-szavazó is egyformán nehezen jut rendes szakorvosi ellátáshoz, mindkettőnek vinnie kell magával olykor a gyógyszereit a kórházba. Mindenkinek szembe kell néznie az élelmiszerárakkal, és nagyon sok embert érint a nagyon mély szegénység. Ez nem politika, hanem az életük, a szavazásnál ez mégsem esik latba. Itthon negyvenszázalékos az élelmiszer-infláció, és sehol máshol Európában nem volt benzinhiány, csak nálunk. És ha már itt tartunk: mibe kerülne a vezetésnek egyszer azt mondania, hogy tévedtünk?

Nálunk tizenkét éve vagy százötven éve senki semmiben nem tévedett. Minket mindig valaki bántott, áldozatok voltunk, mindenről valaki más tehet.

Annak idején tüntetett volna a hideg esőben a kémiatanáráért?

Hajaj! Én egy olyan gimnáziumba jártam, aminek nagyon kevés köze volt a reáltárgyakhoz, ehhez képest ezek a pedagógusok is ugyanolyan nyitottak és kreatívak voltak. Gidófalvi tanár úrért is boldogan tüntettem volna, pedig megbuktatott fizikából. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium valóban az életre tanított, képzett, nevelt minket: a felelősségvállalásra, a szociális érzékenységre, az önálló gondolkodásra, az emberi tisztességre. Tavaly halt meg kilencvenegy évesen a magyartanárom, Bácskai Mihályné Erzsi néni, aki mindig a legfontosabb könyveket adta a kezünkbe, és a haláláig tartotta velem emailben a kapcsolatot. Sokszor elmondtam már, mert nagyon fontosnak tartom: az életem legnagyobb mázlija, hogy az általános iskolától a gimnáziumon át az egyetemig olyan tanárokkal találkoztam, akik mindent elkövettek azért, hogy megtanuljam a személyiségemet megismerni, vállalni és a benne rejlő esetleges lehetőségekkel élni.

Most pedig csodálva nézem a tüntető srácokat. Pankotai Lilit, aki elmondott egy beszédet, és gondoljunk bármit a stílusáról, az nem lehet politikaioldal-függő, hogy ha egy tizenhat éves lányt az osztályfőnöke nyilvánosan megaláz egy keresztény középiskolában, mert közli az osztállyal, hogy ha a Lili is jön, akkor nincs kirándulás, azt hangosan együtt, határozottan elítéljük. Vagy legalább ezt a pedagógiai módszert a huszonegyedik században. De sem a szerzetesrendnek, sem az egyháznak nem volt egy szava erre. Ezen az eseten én nagyon kiborultam, miközben azt látom, hogy Pankotai Lili kőkeményen állja a sarat, ez pedig nagyon mély tiszteletet ébreszt bennem, és némi reményre is ad okot.

Tizennégy pedagógust bocsátottak el mostanáig az állásából amiatt, mert polgári engedetlenségben vettek részt, azaz már valódi kockázata van annak, ha egy tanár ellenáll. Ön mikor volt utoljára olyan helyzetben, amiben valós egzisztenciális rizikót vállalt?

Ilyen típusú egzisztenciális kiszolgáltatottságom sosem volt, emiatt hálás is vagyok. Igaz, nem is nagyon kerülök ilyen helyzetbe – így pláne könnyű bátornak lenni. De én hazug helyzetekben egyébként sem tudnék működni. Azokkal a kollégáimmal, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak a világról, mégis elvállalnak bizonyos helyeken bizonyos munkákat, nem az a probléma, hogy kollaborálnak, hanem hogy azt önmagukkal hitelesítik. Viszont ezzel együtt is egyre inkább azt gondolom, hogy senkitől nem lehet semmit elvárni elvek miatt.

2021-ben az egyik legnépszerűbb posztja a gyermeküket szögesdróton átdobva menekítő afgán anyákról szóló volt, akiket vacsora közben figyelhettünk a híradóban. Azóta a közvetlen szomszédunkban tört ki egy háború. Február 24-e reggelére hogyan emlékezik vissza?

Nem emlékszem így konkrétan, de ugyanaz történhetett velem is, mint majdnem mindannyiunkkal: a döbbenet, a fájdalom, a kétségbeesés és a tenni akarás. Most próbáljuk Budaörsön Az eprésző kislányt, ami egy falu közösségében játszódik. Amikor kitört a háború, azt mondtam Varsányi Annának, aki a darab szerzője, hogy nem tehetjük meg, hogy ez valahogyan ne kerüljön bele az előadásba. Ha a mai valóságról beszélsz, abból nem hagyhatod ki ezt a háborút. Aztán néztem ezt a furcsa országot, ahogy évek migránsozása után beindult az ösztönös segítségnyújtás. És nem egyszerűen pénzt utaltak, élelmiszert gyűjtöttek vagy szállást adtak a menekülőknek, hanem lementek a határra az autójukkal meg elzavarták onnan a taxis hiénákat. Ezt nagyon felemelő volt figyelni. Az apáméknál egyébként azóta is lakik egy kárpátaljai magyar házaspár a gyerekükkel, és szerintem már itt is fognak maradni.

A családja milyen emlékeket őriz a múlt század háborúiról?

Az apai zsidó ág ’44–45-ben nagyrészt odalett. Pár éve az volt az apám ajándéka nekem, hogy a Jad Vasemből kikérte az odaveszett családtagok nevét, adatait, a haláluk körülményeit. Az anyai ág szegényebb parasztcsalád volt, nekik máshogy volt kemény ez az időszak. De nem kell ahhoz transzgenerációs érintettség, hogy a háború hírei mélyen hassanak rád. Én rettenetesen indulatos leszek, amikor kimondva vagy kimondatlanul arról beszélnek, hogy az ukránok azért kicsit megérdemelték ezt, vagy hogy ki kit kezdett provokálni, mint ahogy azt a szakmám pápája is tette, amikor azt mondta, hogy „felelőtlenül lettek hergelve” az ukránok. Mert mindenről lehet majd beszélni, erről is, ha vége a háborúnak, és nem halnak meg emberek. De most milyen abszurd manipuláció ez Európa legkeresztényebbnek kikiáltott országában? Az Isten, ha van, néha nagyon szégyelli magát, hogy mi mindent mondanak és képviselnek a nevében.

Idén egy gyermekvédelmi népszavazást is tartott az ország. Még 2014-ben a Nyitottak vagyunk kampányában elmesélt egy történetet: elmondta, hogy amikor egy edzőterembe kezdett járni, heteken át szorongott az ön mellett edző három kigyúrt, kopasz férfitól, majd kiderült, hogy valójában „három jólelkű medvebocs”-ról van szó, akikkel végül jókat beszélgetett szeretetről és tiszteletről. Mit gondol, nyolc év melegellenes propaganda után is medvebocsok maradtak?

Egészen biztosan. Szerintem ugyanis a melegellenes propaganda hatása kontraproduktív. Az Öröm és boldogság című Székely Csaba-színdarab erdélyi magyar melegekről szól, azaz egy többszörösen hátrányos helyzetű kisebbségről. A budaörsi színház előadásában van egy jelenet, amiben a főszereplő fiú arra kéri a nézőket, hogy tegyék fel a kezüket a melegek. És simán felteszi esténként nyolc-tíz ember. Természetesen tudom, hogy Budapest buborékjában vagyunk, és nem biztos, hogy a saját tapasztalataim ebben a leghitelesebbek. Mégis azt gondolom, hogy nem lettek többen homofóbok, legfeljebb aki korábban is az volt, az most hangosabb, mert felhatalmazva érzi rá magát.

telex.hu