Nemrég járt a kerületben Müller Péter, és nagyon szerettétek az előadását, ezért hoztunk nektek tőle néhány szép gondolatot, hogy erőtadjon a hétköznapokhoz.
„Ha az élet művésze akarsz lenni, találd meg a szomorúságban is a szépséget
és az elrejtett, édes gyönyörűséget.”
Ez egy ravasz útravaló, de fontos. Én is másoktól kaptam. Azt mondták: embernek lenni nehéz. Tele van az élet veszteséggel, szomorúsággal. S ezt nem megúszni kell, mert nem lehet, hanem átminősíteni.
Az eső szép, ahogy a szürke felhők is azok. A ködben élvezet járni, mert titokzatos, nem tudod, mit rejt. Olyan, mintha egy álomban lépkednél. A legszebb muzsikákban sok a sóhaj és a szomorúság. A legszebb hegedűszóban több a bánat, mint a fickándozó öröm.
Sírni gyakran élvezet. Nyugodtan sajnáld magad! Ne tiltakozz ellene.
Ne higgy azoknak, akik azt mondják, az önsajnálat rossz és gyermeteg dolog. Ki sajnáljon téged, ha nem te, saját magadat? Testben élni, halandó életet élni, s közben és a végén mindent és mindenkit elveszteni: szomorú dolog. De ember vagy. Élsz!
Sírd hát ki magad, boldogan, és fesd át a szürkét színesre – bátran! Jogod van hozzá! A nagy kultuszok ezt tudták.
„Mono-no avare” – mondták az ősi Japánban, ahol ismerték az élet minden fájdalmas titkát. Azt jelenti: „Megadom magam a bánatnak”. Nem tiltakozom, mert az már kellemetlen, és nem tudok tenni ellene. Hanem élvezem! Igen! A sikerkönyvek és legszebb japán festmények nem „dobták fel” az embert, hanem ábrándosan szomorúak voltak.
Gyönyörködni a mulandóságban, és nem csupán elfogadni, de megszépíteni a veszteséget: a legmagasabb életművészet. Amelyik versben nincs szomorúság, nem elég mély, nem elég igaz, nem elég gyönyörű.
Magában a szépségben – amikor teljes pompájában kibomlik, akár egy rózsa vagy egy fiatal arc – az a szép, hogy most még van, de holnap már nem lesz. Elillan.
Élvezd hát a „rossz” időt! Ne légy tőle depressziós – csak szomorú. Tudod, mi a különbség a kettő között? Hogy a depresszió iszonyú, mint a halál, mert nem tudod, hogy el fog múlni. Azt hiszed, hogy mindig így marad, de ha szomorú vagy, tudod, hogy az elmúlik. Elmennek a sötét viharfelhők, és kisüt a Nap!
A felhőket is szeresd, és gyönyörködj a viharban! Az esőt és a szürke, esővert pocsolyákat is szeresd, mint gyerekkorodban. Emlékszel, hogy szerettél tapickálni bennük anyád bosszúságára? Nagyobb öröm volt, mint ma a tengerben fürödni.
„Mono-no avare!” Tanuld meg, és művésze leszel az életnek.
(Müller Péter)